BOTTYÁN JÁNOS
„Most hozták a hírt, szegény Bottyán vak sógor tegnap nyolc óra tájban béhúnyta másik szemét is.” (Bercsényi Miklós)
1709. szeptember 27-én, a tarnaörsi táborban hunyt el Bottyán János kuruc generális, ismertebb nevén Vak Bottyán, a Rákóczi-szabadságharc egyik legtehetségesebb hadvezére. Az idős Bottyán, aki korábban már a felszabadító háborúk és a végvári küzdelmek alatt is vitézül harcolt hazájáért, valószínűleg agyhártyagyulladás, vagy a pestisjárvány áldozata lett.
Bottyán János egy elszegényedett protestáns köznemesi család gyermeke volt, ám a jezsuitáknál folytatott tanulmányai hatására hamarosan katolizált, ezért édesapja kitagadta őt. Minden bizonnyal ez a szomorú esemény is szerepet játszott abban, hogy az 1650-es évek végén a későbbi kuruc generális váratlanul otthagyta az iskolapadot, és alig 15 esztendősen végvári vitéznek szegődött. Bottyán hamarosan Vágsellyére került, melynek környéke Érsekújvár 1663. évi eleste után váratlanul a királyi Magyarország védvonalának fontos láncszeme lett. Ha lehet hinni a mendemondáknak, Bottyán János már fiatal éveiben is kitűnt merészségével és hősiességével, a leghíresebb róla keringő történet szerint egyszer például – fogadásból – álruhában belopakodott Érsekújvárra, és a török helyőrséget imára szólító müezzint kihajította a minaretből. A vakmerő hőstettekről szóló legendák mellett ugyanakkor a katona fegyelmezetlenségéről szóló hírek is igazak lehetnek, hiszen a felszabadító háború elején, Esztergom 1683-as ostrománál Bottyán mindössze főhadnagyként harcolt.
A török kiűzésekor aztán a katona szerencsecsillaga is felragyogott: szülővárosa visszavétele után egy ideig az esztergomi vár parancsnoka lett, melyet 1685-ben sikerrel védelmezett meg a budai pasa támadásától. 1686-ban a későbbi generális egy saját maga által szervezett ezred élén tüntette ki magát Buda alatt, majd – alezredesi rangban – Bádeni Lajos seregében küzdött a Délvidéken, és harcolt Belgrád ostrománál is. A hős a török elleni harcok során elveszítette fél szemét – ekkor kezdték el őt Vak Bottyánként emlegetni –, mindeközben azonban nem csak hírnevet, de tekintélyes vagyont is szerzett: birtokokat kapott a Dunántúl északkeleti szegletében, kúriát – a mai városháza épületét –, adómentességet és italmérési jogot nyert Esztergomban, miközben I. Lipót (ur. 1657-1705) vitézségi aranyéremmel is honorálta önfeláldozását. Bottyán az 1699-ben megkötött karlócai béke után mint a Duna-parti város leggazdagabb polgára vonult vissza a katonaélettől, társadalmi rangját pedig az is jelzi, hogy második házasságát később az előkelő bárói családból származó Forgách Juliannával kötötte.
A történelem többi hőséhez hasonlóan azonban Bottyán sem szívelte túlságosan az otthoni tétlenséget: a kalandvágy a félig vak ezredest 1701-ben a spanyol örökösödési háború rajnai frontjára hajtotta, két évvel később pedig ismét szolgálatra jelentkezett I. Lipótnál, hogy saját csapatai élén verhesse le a kurucok kibontakozó felkelését. A labanc hadvezetés a tapasztalt katonát Zólyom várába küldte, melyet 1703 őszén a Felvidéken addig sikeresen előrenyomuló Bercsényi és Ocskay László hamarosan ostrom alá is vett. A várvívás a lovagok korát idézte fel, ugyanis Vak Bottyán párbajra hívta az ellenség legbátrabb vitézét, ám a hozzá hasonlóan legendás hírű Ocskayval már nem tudott elbánni; a két bajvívó egyaránt súlyos sérüléseket szenvedett, később pedig Bercsényi sikeres tárgyalásokat folytatott az ezredessel Zólyom feladásáról és az átállásról. Bottyán 1703 decemberében aztán csatlakozott Rákóczi táborához, így eshetett meg, hogy mire Pálffy János császári hadvezér engedélyezte neki a toborzást, ő már a kuruc had szervezésén és Esztergom átadásán munkálkodott.
Vak Bottyán árulása persze hamarosan kiderült, Esztergom parancsnoka ezért 1704 októberében foglyul ejtette az átpártolt katonát; Bottyánra hadbírósági eljárás várt, jobbágyai azonban kiszabadították urukat a Bécsbe tartó naszádról, és a kuruc táborba kalauzolták, ahol egyből generálisi rangba került. A hadvezér nem is maradt adós a hőstettekkel, 1704 novemberében bevette Érsekújvárt, a vesztes nagyszombati ütközet után pedig egy morvaországi portyában is kitüntette magát. Bottyán 1705-ben érkezett karrierje csúcsára, ebben az évben ugyanis a fejedelem őt bízta meg a Dunántúl felszabadítására irányuló hadjárat vezetésével, mely során a hadvezér hidat veretett a Dunán, a túlparton pedig – Dunakömlőd mellett – felépíttette Bottyán várát.
Bár Károlyi Sándor 1704-es kísérlete után Bottyán első támadása is kudarcba fulladt, a tehetséges hadvezér utóbb mégis képes volt felülmúlni vezértársát: 1705 őszén a kuruc generális újabb hadjáratot indított, mely során elfoglalta az országrész legfőbb erősségeit, decemberben pedig – Szentgotthárd mellett – legyőzte Heister császári tábornok csapatait is. Bottyán a következő év során roppant szervező munkába kezdett, melynek egyik eleme a várak megerősítése, a másik pedig a lakosság szimpátiájának elnyerése volt. A kuruc vezér a várakra támaszkodva az 1706-07-es esztendő során többszörös túlerővel szemben is képes volt sikeresen védekezni, miközben azzal, hogy seregében szigorúan megtorolta a rablást és a fosztogatást, a dunántúliak körében komoly népszerűséget szerzett; a föld népe gyakorta csak mint „Jótevő Jánost” emlegette a hadvezért, aki eredményei közül arra volt a legbüszkébb, hogy katonái kicsapongásait mindvégig sikerrel akadályozta meg.
A szigorú fegyelem is hozzájárult ahhoz, hogy Bottyán az 1706-os, majd az 1707-es császári ellentámadás során is megőrizte pozícióit, miközben a fejedelemtől megkapta a Dunántúl kormányzói címét. Az 1708 augusztusában vívott trencséni csata aztán ezen a sikeres hadszíntéren is fordulatot hozott: „Jótevő János” kénytelen volt a Felvidékre, majd az Alföld előterébe visszavonulni, miközben Rákóczi – a csodában bízva – ezúttal a bányavárosok védelmét bízta Vak Bottyánra. Bár a nyilvánvaló hanyatlás okán a kuruc tisztek egyre-másra pártoltak el a fejedelemtől, az idős hadvezér a vesztegetések és az ígéretek dacára is kitartott a szabadságharc ügye mellett, és mindent megtett a napról napra zsugorodó független Magyarország védelméért.
A katonai kudarcok mellett aztán az 1709 esztendő során a természet is a kimerült ország ellen fordult; a háborús pusztítások és az éhínség megágyaztak az egyik legszörnyűbb járványnak, a pestisnek, mely 1709 szeptemberében Vak Bottyán táborában is felütötte fejét, és egyes híradások szerint szeptember 27-én magával a hős generálissal is végzett. Vannak olyan vélemények is, melyek szerint az idős katona halálát agyhártya-gyulladás okozta, ám egy dolog biztos: ahogy Bercsényi Miklós mondta, Bottyán János ezen a napon „behunyta a másik szemét is”, ezzel pedig a fejedelem elveszítette egyik legtehetségesebb hadvezérét, aki bátorsága és szervezőképessége mellett becsületességével és emberségével is beírta nevét a magyar hadtörténetbe.
Szerző: Tarján M. Tamás
Forrás:
SZENT IMRE
Született: Székesfehérvár, 1000-1007. között, november 5-én.
Meghalt: Hegyközszentimre (Partium), 1031. szeptember 2-án.
Szent Istvánnak, a magyarok első királyának és feleségének, Boldog Gizellának a hagyomány szerint több gyermeke volt. Így a Képes Krónika több fiúról tesz említést. A gyermekek azonban nagyobbrészt már kiskorukban meghaltak, nevét is csak kettőnek ismerjük. Volt egy Ottó nevű fiuk, aki valószínűleg még 1000 előtt született és korán elhunyt. A másik fiú, Imre nevét anyai nagybátyjától, II. Szent Henrik császártól vette (Henricus, Enricus, Emericus, Emreh, Imreh, Imre). Hogy melyik évben született, nem tudjuk biztosan. Általában az 1007-es évet szokták elfogadni, de a legújabb történetírás az 1000 és 1007 közötti évekre teszi születésének idejét, helyét pedig Székesfehérvárra.
Szent Imre képe a Szepesképtalani oltáron
Imre herceg élete folyását nem könnyű követni, mivel legnagyobbrészt a krónikák és legendák gyér adataira vagyunk utalva, a legenda pedig a ,,liliomos herceg” alakját még jobban kiszínezte, mint Istvánét. Szüzessége miatt századokon át valami nőies, finom, nem e világból való alaknak rajzolták. ,,Pedig — írja joggal Sík Sándor — Szent Imre kétségtelenül erőteljes, férfias jelenség volt. Kétféle vér egyesül az ereiben: apai és anyai öröksége bár kétféle, de édestestvére egymásnak. Mindkettő a hősiességnek, a hivatásnak, a heroizmusnak hagyománya. Az apai vér Árpád vére, aki maga is folytatója volt a honfoglaló ősök hősies hagyományának. Szent István hitvédő harcaiban átlelkesült, átszellemiesült ez a vér, de erejéből, bizonyos értelemben még ősi vadságából, fiatalos nyerseségéből is alig vesztett. Nem lehet kétséges, hogy az uralkodó, hadvezér, diplomata Szent István trónusának várományosát is uralkodónak, hadvezérnek és diplomatának nevelte. A hősi magyar hagyományban nevelte. A másik hagyományt az anyatejjel szívta magába: anyja Gizella, maga is szent életű Boldog, a regensburgi udvar szent levegőjéből jön, ahol már akkor egy császári szent-család él, és szenteli meg az uralkodás német hagyományait.” (Szent magyarság 27.)
Bizonyos, hogy a trónörökös nevelésére rendkívül nagy gondot fordítottak. A legendaíró szerint ,,már gyermekkorában is szorgalmas őrködés alatt nevelkedve” fejlődött. Első nevelői mindenesetre a szülei voltak, akik mindketten az életszentség útján jártak, s az ő hatásuk alatt érlelődött meg a kis királyfiban az az életideál és az az út, amelyet járni megtanult. Mint a korabeli íróknál olvassuk, István szenvedélyesen szerette fiát, nevét nap nap után belefoglalta imádságos megemlékezésébe, és nem szűnt meg Krisztus kegyes pártfogásába és a mindenkor szeplőtelen Szűz anyai oltalmába ajánlani.
Gyökeres változás állott be Imre herceg nevelésében 1015-ben, amikor Gellért bencés szerzetes Velencéből jövet — eredeti szándékát, hogy a Szentföldre utazzék, megváltoztatva — Pannóniába érkezett. Itt István udvarába vezették. A magyarok királya azonnal fölismerte benne a kiváltságos, nagy tudományú, szent életű szerzetest, aki elmondhatta magáról: ,,Nincs könyv, amelyet ne olvastam volna”, és fia nevelőjévé tette. Imre királyfi hét éven keresztül tanult kiváló mestere irányítása mellett. Elvégezte az akkori kor iskolafokozatait, a triviumot és quadriviumot, megtanult latinul, s anyjától föltehetőleg németül is. Azt mondja a legenda, hogy Imre a ,,grammatikai mesterségnek minden tudományával betelt”. Egy velencei krónika szerint ,,tudós és szent” volt. A világi tudományok mellett Gellért apát bizonyára beavatta őt a lelki élet magasabb iskolájának titkaiba is. Így érthető, hogy olyan ifjú lett belőle, ,,akit szeretett az Isten és tiszteltek az emberek”, mint a krónika mondja róla. Talán ebben az időben esett meg vele az a történet, amelyet a legendaíró elbeszél. Imre herceg egy szolga kíséretében egy alkalommal a veszprémi Szent György-templomban időzött, s ,,ottan imádságnak adván magát szívében elmélkedék, mi legyen… a legkedvesebb áldozat, amelyet Istennek fölajánlhatna. Hirtelen nagy tündöklésű világosság körülfénylette az egyháznak minden helyeit… s isteni szózat hallatszik: ťFelette dicséretes a szüzesség; kívánatos kívánom én, te elmédnek és testednek szüzességét, ezt ajánld nékem, eme szándékodban mindvégig megállj!Ť” — Imre válasza: ,,Úr Isten, Te ki vagy mind az egész világnak gondviselője és az emberi erőtlenségnek segítője, ki elragadod a fejedelmek lelkét, aki rettenetes vagy a földnek királyai előtt, végezd el kedvedet bennem.” Imre herceg egész életében nem árulta el szívének ezt a titkát, s szolgájának is hallgatást parancsolt. Föltehető, hogy akkor még életben volt valamelyik bátyja, s így szabadon követhette szíve sugallatát. Ha eddig is teljes igyekezettel törekedett Mestere nyomdokain járni, most kétszeres buzgósággal tört a szentség magaslatai felé. Gellértnek és atyjának példája ebben bizonyára nagy segítségére volt.
Tizenöt éves korától atyja vette maga mellé, huszonhárom éves korában befejezettnek látta nevelését. Imrétől mint jövendő uralkodótól elvárták, hogy rangjának megfelelő házasságot kössön, s biztosítsa a dinasztia fennmaradását utódaiban.
A hagyomány három királyi családot említ, amelyből feleséget vehetett: a lengyel, horvát és görög uralkodóházat. A lysagorai Szent Kereszt-monostor évkönyveinek följegyzése szerint Imre egyszer Lengyelországban járt mint vőlegény. Más vélemény a görög uralkodóházzal való rokonságot helyezi előtérbe (emellett foglal állást Bogyay Tamás is ,,Stephanus Rex” c. művében, 1976). Így pontosan nem tudjuk megállapítani feleségének kilétét, csak annyi bizonyos, hogy szűzi házasságban éltek egymással. Amint a legenda gyönyörűen mondja: ez a csodálatos ifjú ,,keblében hordta a lángot, de el nem perzseltetett annak égésétől”. ,,Lehetetlen, hogy ne érezte volna át óriási felelősségét, hogy ne látta volna atyja gondjait — írja ismét Sík Sándor. — Ha mégis vállalta fogadalma következményeit, biztosra vehetjük, hogy számolt ezzel a problémával; hogy valami nagy jót akart elérni fogadalmával, nagyobbat, mint az a veszteség, amely áldozatából származott…” (I. h. 31.)
Két jelenetet őrzött meg a legenda a szent királyfi életéből.
Az egyik helyen azt olvassuk, hogy ,,boldog Imre megelégedvén kevés alvással, minden éjszakákon, mikor is már mindenek ágyra vetették magukat és előtte, miképpen királyi magzathoz illik, két gyertyatartó világított, ő Istennek zsoltárokat énekelve virrasztott, és mindegyik zsoltár végezetén szívének töredelmével Istennek bocsánatát kérte. Mit is, mikoron atyja eszébe vette, őt vigyázatost és titkon a falnak nyílásán át gyakorta szemlélte.”
A másik jelenet Pannonhalma szent hegyén játszódott le és Boldog Mórral való találkozásáról szól (ezt Mór életrajzában olvashatjuk).
István őt jelölte ki utódjául. Nem volt kétséges, hogy nemcsak a főpapság és István közvetlen hívei, hanem az egész hívő magyar nép egy emberként fog fia mögé sorakozni és őt királyának elismerni. Ezért a nemzete jövőjéért annyira aggódó szent király gondosan fölkészítette fiát jövendő uralkodói feladataira. Mint 11. századi életrajzírójától tudjuk, gondoskodott róla ,,hogy a nehéz kormány terhének viselésére igazhitű férfiak tanítása által minél alkalmatosabb legyen, s azok tanításait vele naponként figyelmesen hallgattatá. Atyja szerelmének buzgóságától indíttatva maga is ír a számára egy könyvet az erkölcsök neveléséről (Intelmek), melyben híven és nyájasan intőleg szól hozzá, oktatván, hogy tartsa tiszteletben a püspökök méltóságát, szeresse az országnagyokat és vitézeket, szolgáltasson igazságot, ügyeljen minden tettében a türelemre, tanács nélkül semmit se tegyen, őseit szüntelenül szeme előtt tartsa és példa gyanánt vegye, az imádkozás kötelességét teljesítse, a kegyességet és irgalmat a többi erényekkel együtt gyakorolja.” Az ,,Intelmek” könyve, amelyet István király fia számára készíttetett (a megfogalmazás valószínűleg nem tőle való, de a gondolatok föltétlenül), később a magyar törvénytár élére kerül, s fölveszik a Corpus Juris Hungariciba.
Imrével kapcsolatban még meg kell említenünk II. Konrád német császárnak Magyarország elleni hadjáratát 1030-ban, amely teljes kudarccal végződött. Egyes történetírók valószínűnek tartják, hogy a győri csatát Imre vezette. A magyar sereg előtt nyitva állt Bajorország kapuja, de a magyar királytól távol állt a hódítás szándéka. Békét ajánlott a császárnak, aki a szégyenletes kudarc után nem akart maga tárgyalásokba bocsátkozni, s a békekötést 13 éves fiára bízta. Henrik bajor herceg — a későbbi III. Henrik császár — 1031 tavaszán Esztergomba érkezett ,,az igazságtalanul megbántott magyar király” megkövetésére, s a Lajta és Fischa folyó köze újra visszakerült Magyarországhoz a Morvamezővel együtt. Imrének a békekötésben való részvételére — talán atyja megbízottaként — a hildesheimi évkönyvek engednek következtetni, amelyek őt Dux Ruisiorum néven említik (Ruisia, Rugia, szlávul Rakzia valószínűleg a meghódított Ausztria egy része).
István ekkor (1031-ben) hatalmának és tekintélyének tetőpontján Székesfehérvárott koronázásra készült. Egyetlen életben maradt fiát akarta megkoronáztatni, hogy trónját és országában a kereszténység zsenge vetését a jövő számára biztosítsa. Valószínűleg erre az alkalomra készült Gizella királyné keze munkájával és irányítása alatt az a miseruha, amelyet később átalakítva koronázási palástnak használtak 900 esztendőn keresztül: az egész királyi család képe rá van hímezve. Ebben az ünnepélyes hangulatban jött a szomorú hír: Imre herceget vadászat közben egy földühödött vadkan halálra sebezte, és sebeibe 1031. szeptember 2-án belehalt. A gyászhír hatását a krónika így érzékelteti: ,,Siratta őt Szent István és egész Magyarország vigasztalhatatlanul, nagy sírással…”
Szent László király Szent Imrét atyjával, Istvánnal, és nevelőjével, Gellért püspökkel 1083-ban az ország főpapjai és világi nagyjai jelenlétében oltárra emeltette (ez felelt meg akkor a szentté avatásnak). Azóta példaképe a magyarságnak, elsősorban a magyar ifjúságnak. Nevét szívesen viselik. Halálának 900. évfordulóját nagy ünnepélyességgel tartották meg 1930-ban Budapesten a pápai követ, hat más bíboros és több száz főpap jelenlétében. Prohászka Ottokárnak igaza volt, amikor azt írta: ,,Szent Imre hivatása az, hogy eszményt hirdet, példája kihat századokra, s nemzetének nagyobb szolgálatot tesz, ha az erény uralmát benne biztosítja, mint ha az országot arasznyi uralmával boldogítja.”
katolikus.hu