Az alábbiakban a TSZC Bottyán János Szakgimnáziuma igazgatójának nyílt levelét adjuk közre.
Szeretettel Üdvözlöm Diákjainkat a XXI. Században!
Néhány hónappal ezelőtt a nagy gazdasági világválságról (1929-1933) beszélgettünk tanítványaimmal a 12/B-ben. Nagy megelégedésemre az óra vége felé egyikőjüktől elhangzott egy fontos kérdés: Várható-e, hogy lesz ismét válság és mikor?
Hálás voltam annak, aki ezt megkérdezte. Ugyanis ezzel a pár szóval visszaigazolta, hogy akkor az az óra elérte a kívánt célt. Mert hát a történelem tantárgynak – tehát annak, hogy átrágjuk magunkat elődeink dolgain – csak annyi értelme van, amennyit abból a saját egyéni és közösségi életünk alakításához, javításához fel tudunk használni. Márpedig aki így kérdez, az használni akarja, amit megértett.
A válasz a kérdésre egyébként ez volt: De hiszen benne vagyunk.
Az óra azonban véget ért, és nem volt lehetőség, hogy akár csak egy folyosói beszélgetésben szétszálazzuk, mit is jelentett ez a dodonai állítás. Akkor lelkiismeret furdalásom volt emiatt.
Mára azonban a valóság a lehető legütősebb pedagógiai asszisztensként demonstrálta, mit is jelent az, hogy benne vagyunk...
A legfeszítőbb nem a járvány ténye, a rendkívüli intézkedések sora, az óránként frissülő lépéskényszer, hanem az, hogy nem látjuk a végét: milyen opciókból fog választani a „sors”, és egyáltalán mikor…
Kollektív, sőt, globális méretekben ez az „élmény” az utolsó néhány generációnak egyszerűen nincs meg. Nincs közvetlen tapasztalatunk ilyesmiről. A személyes rutint virtuális legendák – regények, játékok, katasztrófafilmek, klippek, mémek és iskolai tanórák – helyettesítették, gyakran anélkül, hogy bármilyen felelős cselekvésre sarkalltak volna bárkit.
Most viszont bele kell állni real-time a történelembe, és ott kell teljesíteni – minél kevesebb hibával.
Fel kell adni a kis személyes elvárásainkból néhányat, el kell választani a lényegest a lényegtelentől – minél előbb ráállva arra, hogy csak az előbbit szolgáljuk a tetteinkkel.
Mi a lényeg?!
Hogy az oktatott tantárgyak tartalmából mi a lényeges, arra a digitális oktatásra való átállás a lehető legorganikusabb módon fogja megadni a választ – pótolva felnőtt társadalmunk eddigi mulasztásait.
És az iskolán kívül…?
A lényeg, a legfontosabb etikai elv az élet védelmének kötelezettsége. Az élet védelme pedig munka. Ha szeretettel végezzük, akkor ráadásul nem terhesen nehéz munka.
A szeretet nem más mint a tisztelet legmagasabb foka: amikor azt teljes lényünkkel – ideértve az érzelmeinket – is átéljük. Ám a szeretet nem kikényszeríthető. Én azt igazgatóként nem várhatom el.
De azt elvárom a bottyános diákoktól, hogy tisztelettel forduljanak a mestereik felé, akkor is, ha az a mester egy válságos helyzet, egy súlyos probléma, dilemma képében találja meg őket.
Mielőtt a rendkívüli helyzetben döntenek bármiről, mielőtt cselekszenek, tegyék fel maguknak a kérdést: „Az, amit tenni szándékozok éppen, szolgálja-e az élet védelmét, mások és a magam egészségét, biztonságát, megélhetését?” És csak akkor tegyék meg azt, amit terveztek, ha a válasz: igen, azt szolgálja.
Kérem a diákjainkat, hogy keressék azokat a „munkákat”, amivel ennek az elvnek érvényt tudnak szerezni.
Kérem a diákjainkat, keressék azokat a megoldásokat, amivel terheket vehetnek le másokról, a szeretteik válláról.
És kérem, higgyék el nekünk tanároknak, hogy ha lelkiismeretesen, fegyelmezetten helyt állnak az új és különleges tanítási rendben, azzal a maguk részéről az egyik legfontosabb erkölcsi kötelességüknek eleget is tesznek.
SZÁMÍTOK MINDEN BOTTYÁNOSRA!
Üdvözlettel:
Hana György
igazgató