Az indulás évei

Esztergom ősi iskolaváros. Arculatát ugyan az évszázadok, az egymást követő korszakok, a gazdasági és társadalmi átalakulások, politikai váltások időszakonként megváltoztatták, alapvető jellege azonban változatlan maradt.

Különösen mélyreható átalakulást hozott e területen is az 1945 utáni időszak, mely egyrészt a háborút követő újjászületéssel, másrészt a folyamatosan bekövetkező gazdasági- társadalmi-politikai formációváltással magyarázható. Az első szakasz a károk helyreállításának, az élet megindításának, általánosan az újjászerveződésnek az időszaka. A második szakasz a negyvenes évek végével kezdődik. Az 1948/49-es tanévvel az iskolaváros fejlődésének gyökeresen új korszaka nyílik meg. Külső tényezőit tekintve hasonlít ugyan az előző szakaszhoz, mert az oktatási intézmények költözködése, a pedagógus-állomány élénk mozgása a testületek között ebben az időszakban is (nagyjából 1952-ig) folytatódik, illetve újrakezdődik. Azonban lényeges különbség, hogy most az államosítás a hajtóerő: azaz e mozgás nem külsö körülményekkel — a régi épületek, szervezeti keretek helyreállításával —, hanem az új tartalom határozott megvalósítási törekvésével, új iskolaszervezési formák kísérletező keresésével kapcsolatos.

 

Az államosítás megteremti az új oktatáspolitika reformtervezetének fokozatos megvalósítási lehetőségét. Az 1948/49-es tanévvel megszűnő régi típusú gimnáziumokat az új, négy évfolyamos, különböző képzési célú középiskolák váltják fel. Ezek egyike volt a műszaki gimnázium, amelyből 1950-ben, törvényerejű rendelettel létrejöttek az ipari és a mezőgazdasági technikumok, majd később az akkor a jövő iskolatípusának tartott szakközépiskolák.

Céljuk a politikai irányzatnak, a feszített iparosítási koncepciónak megfelelően egy új típusú középkáder réteg megteremtése, szakmailag jól képzett és kellő általános műveltséggel is rendelkező középszintű ágazati vezetők képzése, akik a felsőfokú — kimondottan szakirányú — továbbtanuláshoz szükséges előképzettséggel is rendelkeznek.

Ennek megfelelően minden minisztérium igyekezett biztosítani szakterületén az erőltetett ipari fejlesztéshez szükséges szakembergárdát. Az Általános Gépipari Minisztérium szakmai felügyelete mellett 21 technikumot hoztak létre, melynek irányítását 1951-ben az átszerveződött Kohó- és Gépipari Minisztérium kapta meg.

Így jött létre a hányatott sorsú és folyamatosan át- meg átszerveződő, korábbi bencés rendi Szent István Gimnázium keretein belül és épületében 1950 szeptemberében az ipari gimnázium szerszámgépgyártó tagozata, a későbbi 9. sz. Általános Gépipari Technikum. Az első tanévben 3 tanulócsoport indult, 123 tanulóval.

Annak érdekében, hogy az új iskolatípust az átalakuló oktatásszerkezetben megfelelően el tudjuk helyezni, az életre hívó másik oldalt, a dinamikusan fejlődő gazdaság, a mennyiségében és minőségében átalakuló ipari szerkezet szakemberszükségletét is érzékelnünk kell. Ennek érdekében — néhány vázlatos gondolat erejéig — Esztergom gazdasági életének átalakulását is érintenünk kell. A gyors fejlődés eredményeként az egykori kisipari jellegű és beállítottságú, manufaktúrás fejlettségű városból egy saját — országos vonatkozásban is fontos — ipari bázissal rendelkező város lett. Elsősorban a szerszámgépgyártásra és a műszeriparra támaszkodva egyre erőteljesebben fejlődött, és ez átalakította a város társadalmi berendezkedését, gazdasági jellegét, a lakosság mentalitását, sőt hatással volt szellemiségére is.

A gazdasági változás első évtizedeinek két szakasza van: a háború után az útkeresés és a lassú fejlődés időszaka kb. az 1950-es évek végéig, két kiemelkedő üzemmel, a 4-500 főt foglalkoztató Sportárutermelő Vállalattal és a 240-250 főt foglalkoztató Esztergomi Szerszámgépgyárral. Majd a második szakasz: az 1960-as és 70-es évek dinamikus fejlődése, amely során a város jellegzetes ipari arculata kialakult, a munkáslétszám a többszörösére emelkedett. A szerszámgépgyár utódaként létrejön 1963-ban a SZIM Esztergomi Marógépgyára, melynek a 70-es évek közepére már több, mint ezer dolgozója van. A Sportárutermelő Vállalatból kinő a város legnagyobb ipari objektuma, a Labor Műszeripari Művek (munkáslétszáma ekkor már 3 ezer körüli), megkezdi működését az EMG Esztergomi Gyáregysége (Relé) 800 fő körüli létszámmal, a Granvisus Látszerészeti Eszközök Gyára kb. 350 fővel, a MOFÉM Esztergomi Gyáregysége 350 fővel és a Finommechanikai Vállalat 4. sz. Gyára (korábban Pestvidéki Gépgyár) kb. 250-es munkáslétszámmal. A robbanásszerű mennyiségi változás egyértelmű, hiszen jó két évtized alatt az ipari nagyüzemekben dolgozók létszáma 700-750 főről kb. 6 ezerre, majdnem tízszeresére emelkedett. E tény az új minőségi struktúrával összefonódva jól érzékelteti a szakember — főként a középkáder, hiszen ilyen irányú szakképzés eddig nem volt — szükséglet robbanásszerű növekedését és egyben szakmai irányát is. Ezt szolgálták és ebből táplálkoztak az új típusú iskolák, közöttük gépipari technikumunk is. Nem kis mértékben ebben rejlik fejlődésük lehetősége és a gyakori hullámvölgyek alapvető oka is, úgymint a gépipari technikum esetében a gyors indulás utáni megtorpanás, majd a műszeripari jelleg vállalásával a mai — mind létszámban, mint tartalomban — legmagasabb ívű felemelkedése is.

Az induláskor, a volt bencés gimnázium épületében a két iskolatípus (a gimnázium és a technikum) közös szakmai és gazdasági vezetéssel működött, igazgatója dr. Szabó Lajos volt. A háborús károk miatt erősen megrongálódott épületben csak nagy nehézségek árán kezdődhetett meg az oktatás. Az első évben még délután is kellett tanítani. Különösen a tanműhelyi oktatás megszervezése okozott sok gondot, hiszen sem helyiségekkel, sem felszereléssel, sem szakembergárdával nem rendelkezett az iskola. Ezzel magyarázható, hogy több mint fél évig, a szerszámgépgyár segítsége jóvoltából, üzemi körülmények között folyt a tanműhelyi munka. 1951 májusában sikerült az iskola épületében két földszinti helyiséget műhelyteremmé átalakítani, s ezzel az oktatás minimális feltételeit biztosítani. A következő évben az iskola épületébe költözött az elmúlt évek során Dorogon, a Petőfi Általános Iskolában létrehozott bányaműszaki iskola, melynek igazgatója Csetényi József volt. Ez az iskola az átszervezés eredményeként bányagépészeti technikummá alakult.

Az új tanévben a három iskola kettős igazgatás alatt működött, majd a gépipari technikum igazgatója Csetényi József lett, a bányagépészeti technikumé pedig Tóth Albert. A két iskola az épületet és berendezéseit közösen használta, anyagi ügyeiket a gimnázium gondnoka irányította.

Annak ellenére, hogy az 1951/52-es tanév során a gimnázium a vízivárosi iskolablokkba költözött, s a következő évben a bányagépészeti technikum is eltávozott, a tárgyi feltételek csak lassan változtak meg. A szétválás, a felszerelés leltári megosztása (pl. a könyvtár) még évekig tartó folyamat volt. Az 1952. április 30-án felvett ellenőrzési jegyzőkönyvben a KGM Szakoktatási Főosztályának gazdasági igazgatósága még nagyon sok hiányosságot és megoldandó problémát sorol fel.

Az oktatás tárgyi és személyi feltételeinek kialakítása

Az egész Főapát utcai épület a technikum kezelésébe került. Ezzel megteremtődött a megfelelő személyi és tárgyi feltételek kialakításának, az oktatás tervszerű megszervezésének a lehetősége.

A háborúban megrongálódott épületrészeket kijavították, ezzel a technikumi teremszükséglet kényelmesen biztosíthatóvá vált, viszont a szertárhelyiségek — főként a fizika — továbbra is használhatatlanok maradtak. Ezek rendbehozatalát, működőképessé tételét a KGM és a helyi gyárak segítségével az iskola jórészt saját erőből oldotta meg. Ennek érdekében különösen sokat dolgozott Sárgai József tanár. valamint Nick Lajos és Szopkó Sándor műhelyoktatók.

A legnagyobb gondot továbbra is a gyakorlati oktatás feltételeinek a biztosítása jelentette. A megoldás felé az első lépést a KGM-ből 1952. október 11-én érkező expressz megbízás jelenthette, amely a Kossuth Lajos utca 18. szám alatti romos ház minisztériumi kezelésbe történő átvételéről szót. Még abban a tanévben elkészült az új tanműhely, amelyben lakatos, hegesztő, kovács és hőkezelő, illetőleg gépműhelyt sikerült berendezni. A felszereltség azonban még igen elavult és hiányos, hiszen a támogató üzem gépparkja is jórészt korszerűtlen volt. A helyiségek biztosításával viszont megindulhatott a korszerűsítés, ami a legkülönbözőbb forrásokból és formákban valósult meg: egyrészt a technikumok központi anyagraktára biztosított szerszámokat és anyagokat, másrészt lebonyolította a vállalatok és az iskolák, illetve az iskolák egymás közötti készletcseréjét. Mindezek mellett a fejlődésben fontos szerepe volt a műhelyoktatók irányításával végzett tanulói munkának is. Több munkagépet úgy készítettek el, hogy a Szerszámgépgyár fődarabokat adott az iskolának, amelyekből a diákok esztergagépeket és gyalugépeket készítettek. Az új tanévre befejeződött az épület teljes tatarozása, és elkészült a — későbbiekben még oly sok gondot okozó — központi fűtésrendszer. 1954 szeptemberében az oktatás már alapjaiban megváltozott körülmények között indulhatott meg. Az októberi statisztikai jelentés szerint az iskola 10 osztályteremmel (a tanulócsoportok száma is 10), 1 előadó teremmel, 3 szertárhelyiséggel, 1 tornateremmel, 5 műhelyteremmel, 2 irodával és 5 egyéb helyiséggel rendelkezett.

A megfelelő színvonalú oktató munka megfelelő színvonalú személyi feltételeket is követelt. Az első tanévben még csak két főhivatású tanára volt az intézménynek, hiányoztak a műszaki oktatók, és a gyárból bejáró műszaki óraadó mérnököknek sem volt semmilyen pedagógiai képesítése.

A helyzet az 1952-es év során változott jelentősen. Már adottak a főhivatású tantestület működésének feltételei. S az 1952. március 3-i jelentés szerint az iskola személyi állományát Csetényi József igazgató mellett 7 főállású tanár (ebből egyetlen műszaki), 2 óraadó elméleti tanár, Franke László műhelyfőnök, 3 technikus tanár, 1 közös gondnok és 3 tagú technikai személyzet alkotta. A testületben már megtalálhatók azok a meghatározó egyéniségek, akik majd hosszú távon megszabják az iskola arculatát. Az elkövetkező évek, évtizedek folyamán a közismereti tárgyakat tanító és a műhelyben oktató tanárok névsora alig változik, illetve csak folyamatosan bővül: haláláig (1976) igazgatója és meghatározó személyisége az intézménynek Csetényi József igazgató, hosszú évtizedekig, nyugdíjba vonulásukig meghatározó pedagógus egyéniségek Sárgai József, Tóth István, Baráth Iván, a műhelyben Balogh Sándor, Nick Lajos és Szopkó Sándor. S ekkor kezdi iskolánkban pedagógusi pályáját, 1951. augusztus 15-től gyakorlóéves tanárként Dévényi Iván.

A következő évben tovább javultak a személyi feltételek: bár a közismereti létszám az első 10 évben alig változott, viszont új technikus tanárokat sikerült felvenni. Jelentős előrelépést jelentett, hogy a korábbi években beindított műszaki tanárképző főiskolán végzettek közül főhivatású elméleti tanárokat nevezett ki a minisztérium az iskolába.

A KGM Oktatási Főosztályának 1953. november 30-i levele a tantestület létszámkeretét az 1953/54-es tanévre a következőkben állapította meg: 1 igazgató, 1 igazgatóhelyettes (-1), 11 nevelő (-2), 1 műhelyfőnök, 6 műhelyoktató (-1). Az iskola tehát 4 betöltetlen álláshellyel rendelkezett. Hosszú évekre ez a keret adja majd az iskola testületi létszámát.

Az 1954. január 20-i statisztikai jelentés adatai szerint a tanárok iskolai végzettségi adatai: 6 egyetemi, 4 főiskolai képesítésű, míg 6 fő pedagógiai képesítés nélküli (az illetők kivétel nélkül műhelyoktatók). Az előrelépés tehát igen jelentős. A tantestület első kiváló pedagógus kitüntetettje Halász Margit kémia-földrajz szakos tanárnő, majd őt követi Sárgai József matematika-fizika szakos tanár, aki az oktatásügy kiváló dolgozója kitüntetést kapta.

Az oktató-nevelő tevékenység a szerszámgépgyártó tagozat időszakában

 

Az első évek tanulói létszámstatisztikája azt bizonyítja, hogy az iskola indulásakor tapasztalt érdeklődés csak a második évben torpant meg, s a továbbiakban a tanulólétszám folyamatosan emelkedett. Annak ellenére, hogy — különösen az első években — a lemorzsolódás igen magas számú, ennek alapvetően nem tanulmányi okai voltak. A szerszámgyártó tagozat négy éve alatt a tanulócsoportok száma 10-re (3-1-3-3), a tanulólétszám 350-re emelkedett.

A beiskolázási adatok azt mutatják, hogy az iskolavezetésnek nem került különösebb erőfeszítésébe az ekkor igen fontos származási statisztikák arányszámainak teljesítése sem, hiszen az iskola iránt döntően a munkás és a paraszt származású gyermekek érdeklődtek. Ennek társadalmi, szociológiai magyarázata elég egyértelmű. Az 1952/53-as tanévben a felvett I. osztályosok száma 135. Ebből M -97, Dp – 20, Ért – 1 (!), Egyéb – 17 és X – 0. Tehát az első két kategória a létszám 87 %-át tette ki. Ennek hátrányos következményeivel – erősen ingerszegény családi környezet – az iskola egész története során, szinte napjainkig küszködik.

A személyi és tárgyi feltételek folyamatos javulása az oktató-nevelő munka szervezettségében és tervszerűbbé válásában, a tanulmányi színvonal emelkedésében is nyomon kísérhető. Ugyanakkor hűen tükrözik ezek az évek a kor szellemét is, a folyamatosan erősödő központi irányítottságot, a nyomasztó szakmai és ideológiai kényszert, a jelentési és statisztikai kötelezettségek elburjánzását. Mindezekre néhány példa: a tananyag korszerűtlen, alapvető tankönyvek hiányoznak, a műszaki jelleg erőszakoltan domináns, a tanítás alapvető segédeszköztára igen hiányos. Az első változást az általános gépipari képzésre történő áttérés hozta meg. Megváltozik a képzés jellege, önálló tantárgyként megjelenik az általános gépszerkezettan, ami a végzős tanulók elhelyezkedési lehetőségeit jelentősen bővítette.

A közismereti tárgyak alárendelt szerepükben, célirányossá szűkített anyagstruktúrájukkal eleve nem felelhettek meg az általános műveltség magasabb elvárásainak. Éppen ezért igen jelentős, hogy a szakköri foglalkozások e területeken indultak meg: magyar, orosz és matematika formában, s az első műszaki (szerszámgépszerkesztés) csak az 1953/54-es tanévben szerveződik. Az 1955/56-os tanévben már 6 szakkör működik: magyar (20 fő), orosz (21), matematika (20), gépszerkezettan (20), rádiós (15) és a sportkör (80). Mai szemmel nézve is igen tiszteletet parancsoló, hogy az iskolának énekkara, tánccsoportja és színjátszó csoportja van. Az énekkarosok és a tánccsoport városi kultúrversenyen (1956. március 15.), megyei döntőn (1955. május 1.) szerepelnek sikeresen. Az első tanulmányi eredmények is a matematika (a Rákosi Mátyás országos tanulmányi verseny II. fordulójába 4 tanuló jutott be az 1955/56-os tanévben) és a magyar irodalom (a felszabadulás 10. évfordulójára hirdetett megyei irodalmi pályázaton Mokánszki János III. helyezést ért el A gyufa című munkájával) tantárgyakhoz kötődnek.

Az iskola szívesen vállalkozna a nyugati nyelvek fakultatív oktatására is, a diákok érdeklődése igen nagy, azonban a beindítás tárgyi feltételeit nem sikerült megteremteni. A minisztériumba küldött jelentés szerint (1954. október 13.) német nyelvre 113 tanuló, angol nyelvre 23 tanuló és francia nyelvre 18 tanuló jelentkezett.

Külön kell szólni a műhelyoktatás helyzetéről. A tárgyi és a személyi feltételek adottak. Annak ellenére, hogy az oktatóknak se pedagógiai, se felsőfokú végzettsége nincs, kiváló szakemberek és szívesen végzik munkájukat. A következő években két esetben viszont az is előfordul, hogy az oktató, aki kiemelt szakember volt korábban az üzemében, kéri az igazgatót, hogy engedje visszamenni korábbi munkahelyére, mert képtelen a diákokkal a személyes kontaktust megteremteni, az általa megszokott mércének megfelelni.

A foglalkozásokon az oktatás és a termelés együtt jelenik meg, 4 éves programterv szerint a KGM által megadott gyártmánytípusokból választhat az iskola (pl. az I. osztályban kalapács, lapos csavarhúzó, szemétlapát, a II. osztályban fűrészkészlet, derékszög, a III. és IV. osztályokban asztali gyorsfúrógép stb.). Az elkészült termékeket a Technikusok Országos Anyagraktárába kellett szállítani. Időnként bizonyos, szoros határidejű bérmunkákat is végeztek szintén a minisztérium utasítására (pl. 1954-ben kilincsek készítése — s az elkészült darabszámot naponta kellett jelenteni). Emellett a műhely az iskola karbantartó, felújító részlege is volt: szemléltető eszközöket, használati tárgyakat, tanulói székeket stb. készítettek. A nyári termelési gyakorlatot a tanulók egy része a gyárakba kihelyezve (kezdetben központi irányítás, később választási lehetőség alapján) végezte el, általában minden probléma nélkül. A tanulók másik része az iskolában, a nyári karbantartással töltötte el a gyakorlati idejét.

 

A műhelyben az oktató-nevelő munka kezdetben igen döcögősen índult (ebben vezetői problémák is közrejátszottak), főként a tervezéssel, a szervezéssel és a fegyelmezéssel voltak gondok, később azonban a műhely az iskola stabil, megbízható részévé vált.

Közben szerveződik a diákönkormányzat, fejlődik az. ifjúsági mozgalom (DISZ) is. Az MHK próbázásban a technikum első a város iskolái között. A tanév hagyományos feladatai a kor, a korszellem tükörképei, pl. az őszi mezőgazdasági munkák, vasgyűjtés, központi brosúrák alapján megszervezett ünnepek, papír- és rongygyűjtés, ifjúságpolitikai oktatás, pedagógusoknak kötelező ideológiai szemináriumok, tanulmányi kirándulások (Rákosi Művek, Sztálin Vasmű). És minden szinten tervezés, jelentés, igazolás — értékelés, bírálat és önbírálat.

Ugyanakkor igen szomorú híradások szólnak a pusztulásról, a kótyavetyélésről, a nyomorúságos állapotokról:

1952. december 5-én a megyei tanács értesíti az iskolát, hogy a volt bencés gimnázium jelmezeit és színpadi kellékeit átadta a Petőfi Kultúrotthonnak.

1952. december 18-án kelt levelében az iskola reklamálja, hogy a MÉH-be szállított Mattyasovszky bronz dombormű árát még nem fizették ki.

1953. március 7-én az iskola a minisztériumot kéri, hogy nagy szüksége lenne egy szállító eszközre, ezért vásárolja meg számára a Keravill 7. sz. boltjában most eladó használt triciklit.

Az 1954-es évben képesítőzik az első végzős évfolyam. Érdemes néhány gondolat erejéig a vizsga eredményeinél megállnunk, hiszen ez az első alkalom, hogy az oktatáspolitikai előírások és a társadalmi elvárások talaján az iskola — végzett hallgatóin keresztül — megmérettetik. A végzős tanulók száma: 95. Ebből tovább kíván tanulni 21, az iskola viszont csak 17 hallgató szándékát támogatja. (Az elutasítás a gyenge tanulmányi eredmények miatt történik.) 16 tanuló műszaki jellegű egyetemre vagy főiskolára, 1 tanuló orvosi tanulmányok folytatására adta be kérelmét. A 20 % alatti továbbtanulási szándék tanulmányi hiányosságokra is utal. Ezt húzza alá az a tény is, hogy a képesítő vizsgán 26 tanuló megbukott. (Több mint 25 %). A felvételi eredmények képe sem bíztatóbb, hisz a jelentkezetteknek alig 1/5-e került be az egyetemekre. Viszont a végzettek döntő többsége az iparban helyezkedett el, igen jól megállják a helyüket, s néhány év múlva megfelelő középszintű vezetőkké váltak. Tulajdonképpen ez bizonyította az iskolában folyó munka helyességét és jogosságát, az iskolatípus szükségességét. Ezen az úton indult el az iskola hírének és nevének megalapozása.

Az 1954/55-ös tanév meghozta az első átalakulást az iskola életében: a beiskolázott 60 tanuló (ebből 5 leány) már nem a szerszámgépgyártó tagozaton, hanem általános gépészként kezdte meg szeptemberben tanulmányait. S ez a tanév hozta el az első évfordulót is, hiszen 1955-ben ünnepelte a technikum fennállásának első 5 évét, aminek legfőbb eredménye, hogy az iskola megerősödött, bebizonyította az új oktatási forma életképességét és felvázolta lehetőségeit. Az évforduló nagy öröme, hogy az iskola végre nevet kapott.

A névadás története

A névadás a korra jellemző előzményekkel és formában történt meg. Az ötletet először — legalább is a fennmaradt dokumentumok alapján — Baráth Iván adta egy tantestületi értekezleten, majd 1954. október 29-iki keltezéssel Csetényi József felterjesztette a minisztériumba az iskola javaslatát: az első helyen Bánki Donát, a második helyen Bottyán János nevét. Az elkövetkező évben egyetlen egy szó sem esett a névadásról, még a testületi értekezleteken sem, ahol pedig döntően csak az évfordulóról volt szó.

1955. október 26-os keltezéssel, expressz levélben értesítette a Kohó- és Gépipari Minisztérium Oktatási Főosztálya az intézményt: a minisztérium az Oktatási Minisztériummal egyetértésben úgy határozott, hogy az iskola a jövőben Bottyán János nevét fogja viselni. Egyben felszólította az igazgatót, hogy a névadó ünnepséget november 7-én tartsák meg. Az igazgató gyűjtsön anyagot a névadóról és ismertesse azt az ünnepség keretében.

1955. november 1-jén Köves László minisztériumi főosztályvezető újabb expressz levélben értesítette az igazgatót, hogy az iskola elnevezése a jövőben: Bottyán János Általános Gépipari Technikum.

A korabeli dokumentumok azt bizonyítják, hogy az esemény — minden előzménye ellenére — a meglepetés erejével hathatott, hiszen névadásról ezután sem esett szó egyetlen testületi értekezleten sem, s az igazgató még 1955. augusztus 30-án is a régi felirattal rendelt újabb bélyegzőket az intézmény számára.

A névadás 1955. november 7-én előírásszerűen megtörtént. Ám amilyen spontán született a döntés, olyan nehezen akart átmenni a köztudatba. Még november 9-iki dátummal is a 9. sz. Gépipari Technikumnak címzett levél jön a minisztériumból, a fent említett Köves László aláírásával, s még november második felében is a régi elnevezést használja levelében a megyei tanács és a megyei DISZ is. A városi tanács pedig KGM Technikumnak titulálja hivatalos levelében az iskolát.

A névadás körüli bonyodalmakat csak fokozta, hogy az 1955. november 9-én megrendelt bélyegzők,

a készítő vállalat hibájából csak 1956 májusára készülnek el.

Az elnevezés a városban nem okozott különösebb meglepetést, hiszen a névválasztás megfelelt a kor szellemének, a kialakult szokásoknak, és zökkenőmentesen illeszkedett a városban meglévő Bottyán képhez, bár Bottyán-kultuszról, hagyományainak tudatos és szervezett ápolásáról ekkor még aligha beszélhetünk. Iskolánk esetében a névadás igen szerencsésnek mondható. Egyrészt, mert rendelkezett olyan helyi kötődéssel, amely a lokálpatriotizmus igényeinek is eleget tett, és a meglévő tárgyi emlékek a „személyes jelenlétét” is biztosították, hiszen a személyes kötődések lehetősége, a közvetlen és érzékelhető benyomások szerepe e vonatkozásban igen fontos. Másrészt a névadó személyiségében, bátorságával, hazaszeretetével, férfias keménységével, emberségével, történelmi cselekedeteivel tiszteletet érdemlő példaképként állítható a fiatalság elé.

Különösen szerencsés volt az is, hogy személye beleillett abba az eszmei-politikai koncepcióba, amely az 50-es, 60-as évek oktató-nevelő munkáját meghatározta. Így személyiségét tisztelni, emlékét ápolni, a tanulóifjúság elé példaképként állítani mindvégig konfliktusok nélkül lehetett. :;

Az iskola az új nevét folyamatosan szokta meg, hagyományrendszerét lépésről-lépésre építette ki. Ez az időszak az, amikor az új intézménynek el kellett fogadtatnia magát a várossal, a közelebbi és a távolabbi régiókkal, meg kellett keresnie a helyét a város hagyományos iskolái között, kapcsolatait az egyre szélesedő ipari struktúrában, meg kellett teremtenie belső rendjét, szervezetét, belső közösségeit, írott és íratlan hagyományrendszerét. E vonatkozásban különösen is fontos szerepet kapott az ötéves évforduló.

A gépész tagozat története

(Az esztergomi Bottyán János Finommechanikai és Műszeripari Szakközépiskola Évkönyve 1950-1990, Kuti István vezetőtanár)

Az 1954-ben beiskolázott tanulók már nem a szerszámgépgyártó tagozatra kerültek, hanem általános gépipari képzésben részesültek. Ezzel a képzés jellege átalakult. A szerszámgép-szerkezettant beépítették a technológiába, és helyére általános gépszerkezettan került önálló tantárgyként, ezzel a végzős tanulók elhelyezkedési lehetőségeit is megnövelték.

A Bottyán János Általános Gépipari Technikum négy éven keresztül működött önállóan. 1959-ben, igazodva a helyi ipari változásokhoz és az országos iparfejlesztési tendenciához, műszeripari képzést is indított az iskola. Ez önmagában jelentős változást a gépész képzésben még nem okozott, azonban a tanulók létszámának növekedése zsúfoltságot, a műszerész tagozat helyiség- és felszerelésigénye már kismértékű fejlesztéscsökkenést eredményezett.

Ezekben az években (beleértve a hatvanas éveket is) öt év szünettel a szakrajz önálló képesítő vizsgatárgy volt, ami azt jelentette, hogy a technikusok rajzolókként, részletszerkesztőkként, tervezőkként is alkalmassá váltak középszintű feladatok elvégzésére. Sokan bizonyították is, hogy elméleti szakemberként is kiváló munkát tudnak végezni.

Ezekre az évekre jellemző, hogy a tanulók nemcsak az iskola elvégzése után, hanem a nyári termelési gyakorlatokon is öregbítették az intézmény egyre erősödő hírnevét, hiszen a legtöbb esetben gyorsan és jól illeszkedtek be egy-egy gyár munkafolyamatába, s miközben szakmai ismereteiket bővítették, segítették a termelést is.

Ugyancsak jelentős volt az iskola tanulóinak a társadalmi munkaakciókban megmutatkozó helytállása. A sok-sok sikeres tevékenységből legalább egyről feltétlenül meg kell emlékeznünk, az 1970-es tiszai árvíz utáni helyreállítási munkában való részvételről. Egy-egy 30 fős osztály tanulói két hét alatt házsorok alapjait ásták ki és betonozását végezték el, sokszor olyan feszített ütemben, hogy a gépek nem győzték a munkát, ezért kézi erővel is keverték a betont, a helyi lakosság nagy megelégedésére.

Annak ellenére, hogy a hatvanas években szinte folyamatosan oktatási reformsorozat zajlott, az iskola oktató-nevelő munkája fokozatosan megszilárdult. A változásokból az ifjúság jóformán semmi olyant nem észlelt, ami tanulmányaiban hátráltatta volna. A nevelőtestület mindent megtett a munka zavartalansága érdekében.

A gépész tagozat életében a meghatározó fordulatot a szakközépiskolai képzésre való áttérés okozta. A felfutó műszeripari oktatás a gépész vonalat fokozatosan háttérbe szorította, és a gépipari jelleg az 1972-ben képesítőző osztályokkal megszűnt. Ekkorra már a tanműhely is teljesen átalakult, megszűntek a gépész jellegű (kovács, hegesztő) műhelyek. Végérvényesen a műszeripari (finommechanikai és elektronikai) oktatás honosodott meg.

A műszeripari oktatás

(Az esztergomi Bottyán János Finommechanikai és Műszeripari Szakközépiskola Évkönyve 1950-1990, Tatár József vezető szaktanácsadó)

 

1959 szeptemberében az iskolában 41 tanulóval elkezdődött a műszeripari képzés is. Természetesen az intézmény neve is megváltozott: Bottyán János Gép- és Műszeripari Technikumként működött tovább. A szakirányváltást részben az esztergomi műszeripari jellegű üzemek létesítése, részben a gépipari üzemekben is egyre nagyobb szerepet játszó automatika, finommechanika és elektronika indokolta.

A változás az iskola életében nagy jelentőségű volt: új mérőszobák, műszerész-tanműhelyek létesítése, műszerek és oktatási eszközök beszerzése vált szükségessé. Két év alatt nagyrészt tanműhelyi és szaktanári munkával elkészült egy három helyiségből álló mérőszoba és a régi lakatosműhely megosztásával egy műszerészműhely. Ebben az időben elsősorban nem az anyagiak hiánya volt a probléma, hanem a szakoktatók és a szaktanárok idejének végessége. Az iskolát fenntartó minisztérium az anyagi lehetőségeket elfogadhatóan biztosította, de a műszerek beszerzéséről, a vásárolt eszközök szállításáról és a tananyag kialakításáról is az iskola dolgozóinak kellett gondoskodniuk. Házilagosan készült el a tanműhely, a mérőszobák elektromos hálózata és a méréseknél felhasznált eszközkészlet. Az esetleges műszerjavításokat is az iskola dolgozói végezték.

Ebben a nehéz munkában a tanítás után együtt dolgozott minden elméleti és gyakorlati oktató, annak ellenére, hogy a felnőttoktatás miatt egyébként is igen nagy volt a délutáni elfoglaltság. Lelkesítő tényezőként hatott a tanulók segítőkészsége, szorgalma és a mainál sokkal jobb tanulmányi eredménye. Igaz, a hatvanas évek első felében a technikum nagyon keresett iskolatípus volt a szülők és a tanulók körében, a jelentkezők létszáma a gimnáziumba jelentkezők számát is meghaladta. Ebben az időszakban az iskola az első osztályaiba négy-ötszörös túljelentkezésből válogathatott. Így nem volt véletlen, hogy a képesítő vizsga után nagyon sok tanuló tanult tovább és került később vezető műszaki beosztásba.

Az első évek eredményei között kell megemlíteni a tanműhelyben készített 25 darabos csővoltmérő-sorozatot, ami abban az időben a többi technikumhoz viszonyítva is kiemelkedő teljesítmény volt, a mérőszobai mérőmodelleket, a műszerész jellegű szakrajzoktatást és a finommechanikai és a technológiai szaktárgyi szemléltető eszközkészlet gyűjtésének a megkezdését.

Az iskola legnagyobb létszámát az 1966-67-es tanév során érte el, amikor 22 osztályba 804 nappali tagozatos tanuló iratkozott be szeptemberben, s a tanulói összlétszám (az esti és a levelező tagozatokkal együtt) meghaladta az ezret. Ekkor már 36 fő törzstag tanerőre volt az iskolának. A helyiségek száma ehhez a létszámhoz nagyon kevés volt, ezért a vándorosztályok mellett 9 tanulócsoport a kollégiumban nyert elhelyezést.

Az iskola életét, működésének irányát és kereteit nemcsak a gazdasági és társadalmi igények határozzák meg, hanem a mindenkori oktatásfejlesztési törekvések is. Ezek közül többeket az élet igazol, de vannak olyanok is, amelyekről később kiderül elsietettségük vagy elhibázottságuk. A technikusképzés is váltásra kényszerült, s az 1965. évi 24. tvr. alapján szakközépiskolai képzés váltotta fel. Az iskola a gépipari szak mellett finommechanikai és műszeripari szakot indított (1968. szeptemberében 197 tanulóval). Ez nagyobb szakmai tartalomváltozást nem jelentett, hiszen a szakközépiskolai rendszer a technikumi modellre épült, csak néhány tantárgy neve változott és tartalmában lett korszerűbb. Ez a váltás lényegében nem okozott törést az iskola életében.

1972-ben végzett az utolsó 5 technikusi osztály. Eddig az időpontig mintegy 2.000 gépipari és műszeripari technikusi oklevelet adott ki az iskola.

A szakközépiskolai képzés csak a tanműhely életében hozott nagyobb változást. Az 1974-75-ös tanévtől kezdődően a harmadik és a negyedik osztályos tanulók egy szakmában mélyebb gyakorlati képzést kaptak, és az érettségi vizsga keretében szakmunkás-bizonyítványt is szereztek. Ez a változás nagyobb mértékű műhelyátalítást igényelt, s egyben jelezte az újabb profilváltás közeledését is.

Az 1978-79-es tanévben megkezdődött a szakmunkásképzési célú szakközépiskolai oktatás az elektronikai műszerész, az elektroműszerész, az irányítástechnikai műszerész és a műszergyártó és karbantartó műszerész szakmákban. Ezzel lezárult a középfokú szakközépiskolai képzés a nappali tagozaton (addig 1036-an szereztek érettségi bizonyítványt), és 1978-tól 1985-ig az iskola típusa szakmunkásképzési célú szakközépiskola lett.

A fentebbi szakmákban a négy évre átalakított, elavult szakmunkás szakmai tananyagot kezdte oktatni az iskola, ami határozottan szakmai visszalépést jelentett. Az évek során 833 érettségizett szakmunkás hagyta el az iskolát.

Alig néhány év után újabb változás következett be, s 1984-ben ismét technikusképzésre iskolázott be a Bottyán. Ezzel műszaki szakközépiskolává vált, melyben 4 év alatt érettségizett szakmunkásokat (elektronikai műszerész és általános mechanikai műszerész szakmában) és 5 év alatt újra technikusokat képezhetett, az un. 2+3-as rendszerben ipari elektronikai ágazaton, illetve finommechanikai és automatizálási szakon.

A változásokat részben követték a tárgyi feltételek változásai is. A kollégiumba történő átjárás elég sok problémát okozott, de a kellő számú iskolai helyiség hiányában az oktatást csak így lehetett megoldani. Az osztályok száma az 1975-76-os tanévre 16-ra csökkent, de még mindig 8 osztályt csak a kollégiumban lehetett elhelyezni. 1972-ben a volt bencés rendház épületének (Bottyán utca 8) kezelői jogát megkapta az iskola, de a benne üzemelő 2 iskola és 2 vendéglátóipari vállalat csak 1986-ban hagyta el véglegesen az épületet. A födémcsere és a jelentős átalakítási munkálatok után 3 szaktanterem, 1 rajzterem, 2 szertár és 6 mérőszoba kialakítására került sor. Így az iskola 1985-ben megteremtette a lehetőségét a teljes szaktantermi oktatásnak, s a kollégiumból is át lehetett hozni a még ott lévő 8 tanulócsoportot. A helyiségek száma 35-ről 43-ra emelkedett, a törzstag tanerők száma 40 főre nőtt. A fennállásának 40. évfordulójára készülődő iskola végre lehetőséget kapott a Bottyán János utca 8. alatti épület földszinti részeinek átalakításával egy korszerű könyvtár, illetve több célra is alkalmas közösségi helyiség kialakítására.

1990-ben, az elmúlt 40 évre emlékezve az alma mater jogos büszkeséggel tekinthetett összesereglett, korban igen különböző, de lélekben és emlékeiben eggyé forrott tanáraira és diákjaira, összes volt dolgozójára, az élőkre és azokra, akik már nem lehettek jelen, hiszen e négy évtized alatt – minden nehézség és probléma ellenére – a Bottyán olyan tekintélyt, megbecsülést és rangot vívott ki magának, amely Esztergom, az ősi iskolaváros határain túl is méltó helyet biztosított számára oktatáspolitikánkban.

A rendszerváltás után

A rendszerváltást követő évtizedben az iskola történetét továbbra is a meghatározó változások jellemezték.

A társadalom kétségek és nagy remények közepette lépett át a demokrácia küszöbén, s amíg az élet egyre több területén az alapvető átalakulások megtörténtek, az oktatáspolitikában a helyzet összességében még mindig messze elmarad a lehetőségektől és az elvárásoktól.

Az első években a megváltozott társadalmi-politikai viszonyoknak megfelelően biztosítani kellett a működés új feltételeit. Miután az épület az államosítás előtt egyházi tulajdonban volt, a bencés rend bejelentette igényét az ingatlan visszavételére. A pannonhalmi főapát-püspökkel és a rend perjelével történt tárgyalások után 1992. június 23-án a főapátság felajánlotta, hogy az épületnek a tulajdonába kerülése után is még 10 év ingyenes használatot biztosít az iskola részére. Ez bizonyos megnyugvást eredményezett.

A későbbiekben azonban az egyház lemondott az épülettömb visszavételéről, mert jogos igényének kielégítése más úton megtörtént. Az iskola tehát állami tulajdonban, a Kincstári Vagyoni Igazgatóság kezelésében maradt. Ugyanebben az évben a Közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény és az új Munka Törvénykönyv elfogadása, illetve a végrehajtási rendeletek megjelenése után el kellett készíteni az iskola alapító okiratát, melyet a városi önkormányzat elfogadott, valamint az új Szervezeti és Működési Szabályzatot, valamint a kollektív szerződést.

Az új gazdálkodási lehetőségeket felhasználva igen szerencsés és napjainkig gyümölcsöző elhatározás volt két alapítvány létrehozása: 1992-ben bejegyzésre került a Freskó Alapítvány, amelynek célja az iskola lépcsőházában található nagyméretű, az ötvenes években lemeszelt freskók feltárása és restaurálása. Lépésről lépésre haladva napjainkig négy freskó feltárása és konzerválása készült el. Ugyanebben az évben hozta létre az iskola a Bottyán Alapítványt is, amelynek célja a tehetséges tanulók támogatása. Ez az alapítvány is sikeresen működik.

Az oktatómunkában az átmenet évének technikai nehézségei közvetlenül nem éreztették hatásukat, a beiskolázás viszonylag sikeresen megtörtént. Az 1992-93-as tanévben az első évfolyam a finommechanikai és automatizálási, valamint az elektronikai technikusi szakon négy tanulócsoporttal, 116 fővel (ebből 40 fő volt kollégista) kezdte meg munkáját.

Ebben a tanévben merült fel a világbanki projektben való részvétel lehetősége. Nemcsak az oktatási forma újszerűsége, korszerűsége, az általános menedzserszintű szakember képzésének a lehetősége bizonyult vonzónak, hanem az ezzel elnyerhető jelentős anyagi támogatás is. A tantestület a lehetőséget elfogadta. Az iskola az 1993-94-es tanévben – követő iskolaként – egy elektrotechnika-elektronikai szakmacsoportos osztály indításával kapcsolódott a projekthez, majd a következő tanévekben támogatott iskolaként vállalta az ezzel a formával járó feladatokat.

Ebben az időszakban az iskolának igen komoly gondokkal is meg kellett küzdenie: egyrészt az új programból adódóan ( tantárgyfelosztási, tankönyvi problémák, a technikai felszereltség ellentmondásai: korszerű világbanki felszerelés egyrészről, ugyanakkor alapvető szakmai anyagok hiánya a másik oldalon, kidolgozatlan, gyakran változtatott érettségi vizsgakoncepciók, teljes bizonytalanság a vizsgát követő lehetőségekről stb.), másrészt a költségvetési gazdálkodás feltételeinek drasztikus romlásából következően; az 1996. január elsejével bekövetkezett fenntartóváltozásból adódóan (az iskola tantestületének pozitív véleményezése után a városi képviselő testület döntése értelmében a megyei önkormányzat); ezeken kívül az oktatással kapcsolatos törvénykezési háttér huzamos késlekedése, bizonytalankodása, a NAT bevezetésével kapcsolatos feladatok miatt. Mindezekhez járult még az egyre romló demográfiai helyzet és az iskola oktatási profiljának egyre áttekinthetetlenebb sokszínűsége; a romló fegyelmi helyzet ( ebben – főként az első években – nem kis szerepe volt az érettségi utáni képzésben résztvevők viselkedésének és munkafegyelmének).

A 90-es évek közepén a villamos szakma területén 3 különböző képzési forma létezett az iskolában: a 2+3 rendszerű technikusképzés, a 2+2+1 rendszerű szakmunkás-technikus képzés és a világbanki modell szerint történő. A gépészeti tagozaton pedig a hagyományos jellegű, már kifutó finommechanikai és automatizálási technikusi szakmacsoport mellett a világbanki program keretében gépipari számítástechnikai osztályok.

1994-ben megjelent az iskola profiljában egy tanulócsoporttal a hagyományos négyosztályos gimnáziumi képzés is. Az eredeti elképzelés szerint a korábbi reálgimnáziumi hagyományokra támaszkodva.

 

Az elmúlt 10 év története

Az új iskolakomplexum 2013-tól 2015-ig a KLIK (Klebelsberg Iskolafenntartó Központ) fenntartásával működött.
2015. július 1-vel a Tatabányai Szakképzési Centrumhoz került, ahol a 14 tagintézmény egyike lett. Miként a többi szakképző intézmény is kikerült a hagyományos közoktatási tárca (2015-ben EMMI – Emberi Erőforrások Minisztériuma) kezeiből, és az NGM, vagyis a Nemzetgazdasági Minisztérium alá rendelték. Szakmai irányítását pedig a Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Hivatal (NSZFH) vette át. A fenntartóváltással az iskola neve ismét változott: 2015-ben Tatabányai SZC Szent Imre Középiskolája, 2016 szeptember 1-től pedig a Tatabányai SZC Szent Imre Gimnáziuma és Szakgimnáziuma nevet “vette fel”.

A 2016-2017. tanévben már csak egy gimnáziumi osztálya volt az iskolának. A gimnazisták elballagásával lezárult egy korszak, az iskola pedig 2017. szeptember 1-vel új/régi nevet vett fel, TSZC Bottyán János Szakgimnázium lett. Pár évvel később újabb változás következett be az iskola életében. A 4. ipari forradalom korában a szakképzést új alapokra helyezték Magyarországon is. Az Európai Unió irányelveivel összhangban kialakított szakképzési stratégia a jólképzett, az ipar elvárásainak megfelelő, korszerű tudással rendelkező szakemberek kinevelésében látja a gazdaság, az iparunk magasabb fordulatra kapcsolásának lehetőségét. Új szakmák, új tantervek születtek.
Esztergom fejlett ipara a városban és az igen nagy vonzáskörzetben a fiatal generációk számára biztos megélhetést ígér, így a munkaerőpiac megkívánta helyi szinten, a szakképzésben új intézményi rendszer kiépítését. 2020. augusztus 1-jén megalakult az ország legújabb szakképzési centruma, az Esztergomi Szakképzési Centrum, amely Esztergom három nagymúltú szakképző iskolájának lett a fenntartója. A Balassa Bálint Gazdasági Technikum és Szakképző Iskola; a Géza Fejedelem Technikum és Szakképző Iskola mellett hosszas várakozás után újra a fejlődés útjára léphetett -legújabb nevén - a Bottyán János Technikum is. A Bottyán nem kisebb küldetést kapott, mint azt, hogy a diákok újabb nemzedékének biztosítsa a magasabb képzettségi szintet és érettségi vizsgájuk után versenyképes szakmák technikusi bizonyítványának megszerzését. A képzés immár két pilléren nyugszik, a középszintű iskolai hagyományos oktatás mellett a mindennapok része a duális partnereknél -Esztergom és környékének legfontosabb ipari szereplőinél- folyó gyakorlatorientált képzés az ágazati alapvizsga letételét követően. Az oktatás minőségének folyamatos fejlesztése, a tehetséges fiatalok szorgalmas munkája már szép eredményeket hozott az országos tanulmányi és szakmai versenyeken. Mindez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a 2023/2024. tanévben a Bottyán János Technikum okleveles technikus képzést is indíthat, szakirányú felsőoktatási intézményekkel együttműködve.
Az ESZC fenntartása alatti időszakban több új ágazattal és szakmával bővült a képzési paletta. 2020-ban a szépészet ágazatban kozmetikus technikus diákok, a szociális ágazatban kisgyermek-nevelő szakos leendő dajkák, 2022-ben az oktatási ágazatban oktatási szakasszisztensek, 2023-ban a vegyész ágazatban műanyagfeldolgozó technikusok kezdték meg tanulmányaikat a Bottyánban. Új, korszerű kémiai laboratórium, szépészeti szalon, foglalkoztató terem, valamint elektrotechnikai tanműhely kialakítása az iskola épületében szintén az elmúlt pár év feladatai közé tartoztak, tartoznak.

Az iskolában tanulók száma újra és már tartósan 500 fő felett van, egyre több pályaválasztó általános iskolás felvételizik a megújult Bottyán János Technikum ötéves vagy nyelvi előkészítős 5+1 éves képzéseire. A 2024/2025-ös tanévben már csak az új szakképzési stratégia szerinti technikus osztályok járnak majd a Főapát utcai épületbe, és 2025 májusában, az iskola jubileumi évében azok a technikus osztályok ballagnak el és tesznek
szakmai vizsgát, akik szemtanúi és részesei lehettek a nagy 21. századi változásoknak.

Az örökség kötelez, így a jogelődök szellemiségét tisztelve és megőrizve a cél továbbra is a színvonalas oktatás zászlóshajójának maradni.